Második felvonás. Az élet ezúttal is melepő dramaturgiai fordulatokkal élt, de a Pulitzer-díjról már sajnos lecsúszott.

Az éjszakai mámor után, amit javarészt a fürdőszobában és az előszobakanapén voltam kénytelen eltölteni, olyan hajnali fél hat tájban az ágyamba zuhantam. Reggel kilenckor, négy átaludt ébresztő után Áron telefonja keltett. Viszonylag nehezen dolgoztam fel az alany-állítmány összetettségű egyszerű mondatokat, de amire biztosan emlékszem belőle, az az volt, hogy nagyjából húsz perc múlva érkeznek. Atya ég! Kilenc óra. 

Húsz perc alatt sikerült az azóta kifolyt vizet a vödörbe terelgetnem. És jöttek. Áronra és a szerelőre számítottam. Végső soron, eléggé el nem ítélhető módon ez ésszerű következtetésnek tűnt. Kopogtattak is, beléptek az ajtón, és ekkor, kiváló dramaturgiai késleltetéssel megérkezett Ő. A BÁCSI. Akiről eddig csak legendákban hallottunk, albérletünk fejedelme, akinek a nevét mágikus, ködfátylas homály fedte. Kopasz volt és alacsony, hangja egy láncdohányos piaci eladónőére hajazott. Apropó. Haja diszkrét tonzúrafrizurába fésülve; arcára pazar, SZTK-s, műanyag keretes szemüveg simult, s királyi díszül egy molyrágta kötött pulóver, no meg széldzseki ékesítette, melyet gyanúim szerint éppen egy napon gyártottak a konyhában roskadozó virágmintás Manka-paddal.

Ő igen otthonosan mozgott a lakásban, s míg Áron és az úr, akit szerelőként azonosítottam, olyan polgári elfoglaltságokkal bíbelődtek, mint a télikabát felakasztása az előszobafogasra, Ő előresietett a fürdőszobába. Hamarosan azonban elszólította a drámaíró sors egy jól szituált, szemüveges román úr képében, akinek ajtót nyitottam, és aki, szegény, nem fejezhette be hozzám intézett mondatát, mert szerencsémre Ő azonnal, készségesen távozott vele. Később visszatért, bekukkantott a konyhába is, ahogy jó főbérlőhöz illik. Az asztal körül körben székek, néhány sörösdoboz, hamutartó. „Mit csináltak itt?” – kérdezte megrökönyödött hangon, és mintha valami ördögtől való dolog sejlene fel benne, hozzátette: „Bulit?!” Mondom neki, hogy igen, ha már egész éjjel elhárítosat kellett játszanunk, jól esett a baráti támogatás. Visszafogott hangon jött a beismerő válasz: „Érthető”.

Aztán hárman összedugták a fejüket. Ókori bölcsek nagy tanácskozásain szikrázhatott annyi pazar gondolat, mint ezen a taktikai milegyenakkoron, melynek végeredménye képpen a vizet, úgy döntöttek, értelmetlen elzárni harminc ártatlan családtól, amíg nincs a szereléshez megfelelő alkatrészük. Így hát barátaink, e kedves kis csapat, Áron, a Bácsi és a szerelő elmentek világgá csapért.

Vissza már csak ketten jöttek. Bácsi és Szerelő. Ekkor kezdett felsejleni bennem a gondolat, hogy a szerelő, akit én annyira vártam, akit kávéval kínáltam, körülbelül annyira szerelő, mint én búvár. Gyermeki érdeklődéssel sokáig nézegették, forgatták kezükben a megváltás szimbólumát, azt a kedves, fényes kis csapot. Szép piros fogantyú, még a címke is rajta. A szobámban voltam, komoly tanácskozásukból csak olyasmi párbeszédfoszlányok szűrődtek be hozzám, mint

„Nem ez kellett volna – De igen, mer nézd meg itt”, „Hova teszed? – A hogyhívják, ez a közcsavar vagy mi, ez né, ez jön ebbe bele”, „S a másik felit? – A másik fele megy oda, magától”. Aztán kedvesen elköszöntek. A víz meg folyik.

Közben egyre hangosabban spriccel a víz a konyhaszekrény mögött is. SMS: Délután jön a szerelő. (Két szereplőt azonos néven elnevezni…?) Vajon ő tényleg az lesz? 

Fél háromkor megjött. Deus ex machina. Kantáros nadrágban, szerszámosládával, lángszóróval. És láss csodát, mire kettőt fordultam, új lakótársunk, a Csap, már bent csillogott a helyén. Némi bútorbontás, bütykölés, lángszórózás, köpködés, csőbefújás, cinezés – meg is szűnt a repedés. Én az előszobakanapén ültem, néztem, ahogy isten a gépezetből végzi a dolgát, és feje fölött a konyhaszekrényt, mely a faltol felül kissé elállva, vészjóslóan függött megmentőnk feje felett, a lehetetlenrózsaszín falba ütött két kampósszegen.

Ezt úgy szokták nevezni: kvázihepiend. Most száradt fel a sok víz. Sebi hazautazott Pestre, én pedig újra felálltam a vécécsésze tetejére, hogy megnyissam a csöpögő csapot. Minden (a) régi.

Függöny.

Talán darabot kellene írnom belőle. Ez lenne a címe, a műfaja. Még írnék bele hosszú, értelmetlen díszlet- és térinstrukciókat, hogy ha egy rendező egyszer elővenné, legyen mit átugorjon a szemével. Meg néhol filozofikussá és elmerengővé tenném, hogy picikét rontsak rajta. Így lenne, tudom.

Lakás. A mienk. Mindig van valami, törött Manka-pad, csöpögő vécétartály, széteső szék… De sárgább, és savanyúbb, és mi béreljük.

Elkezdett szivárogni a konyhában a víz egy csőből tegnap, ázott a fal, ilyesmi. Sebivel, a lakótársammal délután felhívtuk Áront, aki a tulaj helyett amolyan megbízott főbérlőnk. Köszönte, hogy szóltunk. Este a Tutunban iszogattuk a kis Harghitánkat, Sebi ma este hazamegy, hát búcsúzunk. Hív Áron, hogy estére jó lenne elzárni a főcsapot a lakásban, hogy nehogy nagyobb baj legyen. Átjön, megmutatja hol van. 

10 perc múlva „hazaugrottam” a Tutunból, hogy ez megtörténjen. Feljött a gyermek felszerelkezve, fejlámpával, s megszakértette, hol folyik. Átmegyünk a fürdőszobába, na, ez a főcsap – mondja, és elfordítja a kart. Ami a kezében marad. A víz meg, mint a Niagara, ömleni kezd az elfolyó nélküli fürdőszobában. Áron, mint valami szocreál hős, átesve a felmosófán, próbálja a mosógép melletti 30 centis résbe bújva visszailleszteni a letört csapot, és elforgatni, hogy elzárja, közben az ebugattánál néhány fokkal vulgárisabb kifejezéseket ordít. 

Öt perc múlva ez sikerült is neki. Tartott vagy két percig, utána lelőtte magát, és mint a szétrobbant tűzcsap, okádta a vizet. Közben szegény srác bokáig a hideg vízben, szétázva álldogált egyik lábáról a másikra. Az újabb hősi küzdelem olyan tíz percen át tartott, és a végén úgy sikerült visszalehellnie a csapot a helyére, hogy az egy pici sugárban állandóan folyt. Jött a vödör. Időközben Áron áthívta édesapját (hátha ő okosabb), aki ezért kimászott a tus alól, és éppen akkor érkezett meg, amikor hősünknek sikerült végre álmából felcsengetnie a szomszédasszonyt is, hogy a ház főcsapjának holléte felől érdeklődjön nála. Így aztán a kis csapat: Áron édesapja egy hatalmas franciakulccsal; a szomszédasszony rózsaszín, Snoopy-mintás hálóingben és mezítláb, Áron pedig már az én zoknimban, saját cipőjében átvonult a hallon, és a füdőszobába lépett. Azt hiszem, az első kínos nevetőgörcs itt jött rám. 

Aztán papucsot húztam a néni lábára, aki közben románul telefonált az alsó bérlővel, hogy mondja meg, hol a főcsap, mert a legutóbb nála újították a csöveket. Ó, jött a válasz, az nem úgy van, le kell mászni az udvaron az aknába, ahol van vagy öt csap, és nem lehet tudni, melyik cső hová tart, így el kell zárni mindet, amitől nem csak ebben az épületben, hanem az egész blokkban, az udvar összes házában megszűnik a víz. Azt pedig nem lehet. Aztán a néni hazasurrant, visszajött egy másik papucsban; a kezében az enyém, meg egy hatalmas vájling, amibe a mosott ruhát szokta tenni. Még kiderült az is, hogy a bácsi, akit mi tulajdonosnak hittünk, valójában egy bérlő, akitől mi másodkörben béreljük a lakást. Az igazi tulajdonos orvos Pesten, állítólag a vásárhelyi orvosi egyetem vendégprofesszora, és senki soha nem tudta még elérni. Ám mindezt a rózsaszín neglizsés jóasszony annyi kacajjal tudta előadni, hogy fullasztó vidámságként zuhant rám Nagyrománia egész hangulata.

Aztán egy rövid közjáték után, ami az elmondottaktól függetlenül zárlatosodott konnektorral kapcsolatos (ezt sikeresen elhárította Áron édesapja – mármint azzal, hogy egy ügyes, és kétségtelenül bátor mozdulattal kihúzott belőle egy hosszabbítót), a kis csapat lassan elszivárgott, mint a víz; én pedig ott maradtam egyedül a vödörrel, amit fél óránként üríteni kell. Aztán Sebiék feljöttek vagy tízen, hoztak sört, tartották bennem a lelket. Aztán ők is elköszöntek, Sebi aludni ment, mert utazik ma, én pedig a kanapén bóbiskoltam ülve, és fél óránként mentem vödröt cserélni.

Első felvonás vége.

Egyszer régen – mikor még nem voltak autók, sem mobiltelefonok; nem volt tévé, rádió, de nem voltak nagyvárosok sem buszokkal, villamossal, metróval – szóval egyszer régen, mikor talán még a földrészek sem a mai helyükön álltak a bolygón, a végtelen mennybolt valamelyik apró szegletében élt egy kis Csillagtündér. A csillagocskát, ahol lakott, még fel sem fedezték akkor a Földön élő emberek, így hát nevet sem adtak neki. Ahogyan nem volt neve a kis Csillagtündérnek sem, hiszen édesanyja egy aprócska égi fénysugár volt, és olyanról még nem hallottunk, hogy egy égi fénysugár bárkinek nevet adott volna.

A kicsi tündér boldogan éldegélt a távoli csillagon. Reggelente ágyacskáját édesanyja ezüstös fénnyel hintette be, ő kinyitotta szemét és kibújt a felhőpaplan alól. Páraszörpöt ivott, evett egy kevés csillagvirágpelyhet, aztán kilépett házikója ajtaján. Sétált egy keveset, aztán beszélt egy kicsit az ezüstfényű csillagvirággal, ami a háza előtt növekedett. Később leült a csillag szélén. Nagyon szeretett itt ücsörögni és a világ dolgain elmélkedni. Ez persze nem jelentett sok mindent, hiszen az ő kis világában nem volt sok gondolkodnivaló.

Egy nap, mikor reggeli bandukolása után kiült kedvenc csillagcsúcsára, elmélkedés közben figyelmes lett valamire. Nem tudta volna pontosan megmondani, mit is látott. A sok-sok égitest között, melyeket már olyan sokszor áttanulmányozott, észrevett egy nagyon aprónak tűnő, kék-zöld színű bolygót. Épp csak egy pillanatra látszott, és már el is tűnt a messzeségben, de a kicsi tündért nagyon kiváncsivá tette.

Már alig várta, hogy elújságolhassa édesanyjának, mit látott.

– Édes mama! – kiáltotta lelkesen, mikor meglátta elsuhanni a csillaga közelében. – Képzeld, felfedeztem egy meseszép, színes bolygót!

Édesanyja minden bizonnyal örült gyermeke örömének, de nem szólt. Hiszen olyanról még nem hallottunk, hogy egy égi fénysugár akár csak egy szót is szólt volna.

A kis Csillagtündért ez sem zavarta. Egész nap boldogan ugrándozott a kis házikó körül. Olyan izgatott volt, hogy este csak nagyon nehezen tudott elaludni. Elhatározta, hogy bármi áron, de ellátogat a rejtélyes bolygóra.

Másnap reggel, miközben a szobája sarkában álló ezüstkalitkához lépett, hogy csillagmadarait megetesse az ezüstfényű csillagvirág magocskáival, remek ötlete támadt.

– Figyeljetek csak! – mondta nekik. – Felfedeztem egy csodálatos égitestet, amit nagyon szeretnék meglátogatni, de én nem tudok repülni. Ha kiengedlek benneteket és jó szorosan belétek kapaszkodom, el tudnátok vinni engem oda?

A csillagmadarak csilingelő hangja betöltötte az apró házikót. „Ez igent jelenthet” – gondolta a tündérke.

Úgy is lett. Kivitte a kis kalitkát a ház elé, és kioldotta az apró ezüstreteszt. A csillagmadarak boldogan keringtek a szabad ég alatt egy darabig. A kicsi tündér egy pillanatra megrezzent. Már-már azt hitte, a madárkák mégsem jönnek vissza érte, de rögtön megnyugodott. A csillagmadarak gyengéden megemelték, és már szálltak is, átszelve a végtelen mennyboltot. A Csillagtündér egyszer még hátrafordult, hogy integessen a kis csillagvirágnak, meg édesanyjának, aki aggódva suhant el a házikója mögött. Aztán a kis csillag, a házikó, a virág és az édes mama mind a távolba vesztek.

Igencsak sokat utaztak, de hamarosan feltűnt a láthatáron az áhított úticél. A kék-zöld bolygó egyre nagyobb és nagyobb lett, míg végül kivehetővé váltak az erdők, a tengerek, folyók és hegyek. A kis Csillagtündér lelke most nagyon mosolygott. 

Mikor odaértek, a tündérke szökkent egyet, és nagyot koppant a fűben. „Milyen más itt minden” – csodálkozott. Feltápászkodott, és sétára indult. A csillagmadarak boldogan keringtek a mező felett. A kis Csillagtündér csakhamar különös zajra lett figyelmes. Elindult hát a hang felé. 

„Milyen magas virágok!” – ámuldozott, mikor a közeli erdőhöz ért. Aztán hamarosan rátalált a furcsa zaj forrására. Az egyik fa ágán egy egyszerű kis hinta lógott, amin ült valaki. Nagy lendülettel suhant oda és vissza a hintán.

– Hát ez meg micsoda? – kérdezte fennhangon a kis Csillagtündér.

– Szia! – kiáltotta a hintáról az ismeretlen.

A tündérke lábacskái földbe gyökereztek.

– Te… te tudsz beszélni? – kérdezte izgatottan.

– Hát persze – monda a másik kedvesen, majd lehuppant a hintáról, és a kis tündérhez szaladt. – Én Marci vagyok. 

A kicsi tündér ezt nem értette. – Az mit jelent? – tűnődött.

Marci összeráncolta a homlokát. – Ez a nevem. Marci. A tiéd micsoda?

– Nekem… – a kis Csillagtündér elhallgatott. Lehajtotta a fejét. – Nekem nincs nevem – mondta halkan.

Ezt meg Marci nem értette, de nem zavartatta magát.

– Akkor majd én adok neked – mosolygott. A tündérkének könnybe lábadt a szeme. Ezt nagyon furcsának találta, mert eddig csak olyankor történt ez, ha nagyon sokáig nem pislogott.

– Megtennéd? – kérdezte.

– Persze. Mondjuk legyen a neved Sarolta. Tetszik?

– Igen, nagyon. Köszönöm!

Marci felkacagott. – Nem tesz semmit. Akarsz hintázni?

Sarolta akart. Egész álló nap hintáztak. Marci napszálltakor elmagyarázta, hogy az a nagy sárga korong az égen minden este eltűnik, és akkor sokáig sötétség van, és minden félelmetes, és semmit sem lehet látni. Reggel aztán megint felkel, és akkor ismét látszanak az erdők, a tengerek, folyók és hegyek. Saroltának, a kicsi tündérnek ez nagyon tetszett, de egy kicsit aggasztotta, hogy milyen lehet, ha semmit sem látni.

– Éppen csak egy kicsi fény szűrődik ide azokból a távoli csillagokból – bólogatott Marci.

– Az egyiken lakom én – mosolygott Sarolta.

Aztán, mikor a sárga korong már egészen vöröses lett, és majnem eltűnt a láthatárról, Marci ismét megszólalt.

– Most el kell mennem. Nemsokára sötét lesz, és akkor már nem találnék haza.

Sarolta lehajtotta a fejét. Nagyon megszerette Marcit, és úgy érezte, ez kölcsönös. Most neki is vissza kell térnie a csillagára, pedig olyan jó volt beszélgetni valakivel, és egész nap hintázni. A fiúcska is szomorú volt. Aztán eszébe jutott valami. Villámgyorsan felmászott a fára, leakasztotta a kis hintát, majd újra Saroltához lépett. 

– Szeretném ezt neked adni – nyújtotta át neki mosolyogva.

A kis Csillagtündér szabadkozott. Nem akarta elfogadni az ajándékot, de aztán Marci meggyőzte róla, hogy az apukája bármikor csinálhat neki újat, ezért elfogadta boldogan. Elbúcsúztak egymástól, aztán Sarolta ismét belekapaszkodott a csillagmadarakba, és elrepült a csillaga felé.

Útközben nagyon szép dolog jutott eszébe. A gondolattól, hogy ilyen szép dolgok jutnak az eszébe, méginkább elmosolyodott.

Mikor hazaért, futtában odaköszönt édesanyjának, és egyből a házikójához szaladt. A csillagmadarak eltűntek a messzeségben. Sarolta a kicsi hát mögötti fészerből elővett egy hatalmas létrát, és a mennyboltnak támasztotta. Aztán elővette féltve őrzött vödröcskéjét. Esténként, ha hullócsillagot látott, egy kis hálóval elkapta, és fényükből ragyogó festéket készített. Ezt őrizgette a vödröcskében. 

Marcira gondolt. Az ő drága barátja nem is sejti, hogy mostantól nem kell többé az esti sötétségtől tartania. Felmászott a létrára, és festeni kezdett egy olyan sárga korongot, amit Marcinál is látott. Azt remélte, a hullócsillagok ragyogó fénye elég erős lesz, hogy elérje a kék-zöld bolygót. Munka közben észrevette, hogy nem lesz elég a festék. Egy pillanatig aggódott emiatt, de hamar megnyugodott. „A befejezetlen korong csücskére felakaszthatom a hintámat!” – jutott eszébe. 

Attól a naptól kezdve minden este felmászott a sárga sarlóra, felült a kis hintára, és az világ dolgain elmélkedett. A hullócsillagok fényével festett korong olyan messze ragyogott, hogy esténként is jól láthatta a kék-zöld bolygót. Olyankor Marcira gondolt, aki biztosan odalent ül az óriási virágra akasztott új hintáján, felnéz az ő sárga koronjára, és ugyanúgy mosolyog a lelke, mint az övé, Saroltáé, mikor egy igazi hintát és egy igaz barátot kapott tőle ajándékba.

(Varsányi Orsi illusztrációi)

Talán néhányatoknak tetszik ez a Stefano Benni vers, de megértem azt is, ha nem lesz kedvenc. Vicces: pont olyan nevű a téren lakom, amiről itt szó van. Ennek ellenére feltételezem, hogy Milánó Piazza Indipendenzájáról van szó. Mégsem hagyom ki az alkalmat, hogy a házam előtt elterülő szép kis parkot megmutassam. Aztán ha végre kijön valaki, megnézheti.

Nagymami, gyógyulj meg!

Lehet, hogy ez normális, de mostanában Micivel ránktört a hazai ételek utáni vágy, így néhány többé-kevésbé sikeres palacsintakör után nekiálltunk császármorzsát csinálni (igen, TEE? FŐZTÉL? Vicces.). És komolyan mondom, formára és ízre is közel állt az otthonihoz, szóval nagyon büszkék vagyunk!

Mi ezt a receptet használtuk:

Ma végre, hosszú szünet után rászántam magam, hogy írjak nektek. Valójában végig úgy érzetem, hogy nem sok minden történt azóta, hogy utoljára jelentkeztem. Persze ez nem igaz.

Elkezdtem ugyanis szakmai gyakorlatnak álcázva a Teatro di Rifrediben dolgozni. Végigasszisztáltam egy előadás felújítópróba-folyamatát és azt a két hetet, amíg játszották. Itt Olaszországban így működik, egy-két hetes blokkokban játszanak a színházak előadásokat, aztán vagy vége, vagy félreteszik egy időre, és később veszik elő újra. Társulata a színháznak nincsen – minden előadáshoz külön csapat érkezik. 

És ez a csapat rendkívüli volt. A darab címe La bastarda di Istanbul, melyet Elif Şafak török írónő (egyébként Az isztambuli fattyú címen magyarul is megjelent) regényéből adaptált a darab rendezője és a színház művészeti vezetője, Angelo Savelli. A főszerepben egy híres török színésznő, Serra Yılmaz. Jól beszél olaszul, de nem hadar, mindent megfontol, és ettől valahogy minden szavának súlya van. Tündéri nő, kék a haja. Nagyon szeret engem – én is őt, és rettentően tetszik, ahogy gondolkodik.

Csak egy példa. Mikor először találkoztam vele, egy másik darabot játszottak, ez volt az első napom a színházban. Az öltöztető odafutott Serrához egy pár török papuccsal, mikor megérkezett. „Serra, megcsinálták a cipődet a varrodában!”. Ő némán nézte a papucsot, aztán fölpillantott. „Oké” – mondta, és tovább pakolta a ruháit. Az öltöztető továbbra is ott állt, így Serra megfordult és kérdőn nézett rá. „Fel akarod próbálni, mielőtt a színpadra mész?” – kérdezte az. Serra hangosan felnevetett, és legyintett egyet:

„Dehogy akarom. Minek? Hogyha felpróbálom, és maga a tragédia, akkor is ebben kell játszanom, nem?”

A La bastarda di Istanbul csapata
Fiorella Sciarretta, Marcella Ermini, Riccardo Naldini, Monica Bauco,
Diletta Oculisti, Elisa Vitiello, Serra Yılmaz, Valentina Chico (meg én a tükörben)

A többiek is mind tündériek, egytől egyig. Kedvesen fogadtak, odavalóként kezelnek, és ami a legjobb: mernek kérni. Tudják, hogy segíteni vagyok ott, és ezt kihasználják – így hát abszolút hasznosnak érzem a jelenlétem. Pár nap alatt megtanultam, kinek hol tudok segíteni (bekészíteni egy bőröndöt, hozni a cigarettát, leszaladni a lentfelejtett kellékért) anélkül, hogy kérnék. És mindig megköszönik.

És Mustafa hogy van...? Izé... Ai-du-iu-du Mustafa? – jelenet az előadásból

Zárójelben annyi érdekességet tudnék még elmesélni, hogy a képen látható török ételek (mielőtt megkívánnátok őket) közelről nem túl guszták. Leginkább mivelhogy purhabból, papírból, szivacsből, szögből meg ilyesmiből vannak. A gránátalma a tálban igazi, azért rohad. A kis kék tálban meg vélheően azért nem látszik a csipsz, mert kicsit megvámoltam szokásomhoz híven.

A darabnak köszönhetően jutottam el Sienába is, egy gyönyörű, vagy százötven éves színházba.

Összességében jól vagyok. Remélem ti is. Hiányoztok!
Alla prossima!

Eddig is többen mondtátok már, hogy folytassam a blogot. Én pedig mindenkinek csak azt mondtam: „Nem írhatok a semmiről. Majd írok, ha történik valami!” Most történt, és azt kívánom, bár ne történt volna.

Úgy szeretném, ha az őszinte részvétem nem csupán „valamit kell mondani” értékű közhely volna. Üzenem mindenkinek, aki szerette: együttérzek veletek, teljes szívemből. Kincs volt ő. Üzenem, hogy érzem, hogy velünk van.

A bánat egyszer elmúlik, s bár a hiány soha; hiszem, hogy egyszer majd úgy érezzük: boldogok vagyunk, mert ismerhettük.

Drága Gizi!
Rengeteg az emlék. Az ember meghallja ezt a rohadt hírt, és tódulni kezdenek. Felhőtlenül boldog pillanatok emlékei ezek, és rengeteg van belőlük. Hogy lehetek akkor mégis ennyire szomorú? Azt hiszem, kevés ember van a világban, akinek megadatik megtalálni a mesék birodalmát, a földi Mennyországot. Lehet, hogy azért, mert távoli, egzotikus helyeken keresik, holott elég lenne leugrani Kanizsára. Nehéz dolgom van, mert szinte lehetetlen leírni, mi tett ennyire boldoggá, ha hozzátok mentem. 

A Jóisten valahogy kiválasztott titeket, a házatokat, a kertet a nagy fákkal, és békével töltötte meg. Mikor a kocsink elhaladt a 7-es főút első fája mellett, mindenkiben megmozult valami. Vár minket Gizi nagymama. Mert így hívtunk mindig is. Ali nagypapa és Gizi nagymama. Nem sokan vannak, akiknek három pár nagyszülejük is van. 

Emlékszem mindenre. Ahogy megérkezünk, és boldogan fogadtok. Ahogy belépünk a felejthetetlen illatú, béke-szagú nagyszobába. Az elhangolódott, és később általunk méginkább elhangolt pianínóra, amit kicsiként oly rettentő boldogan kalapáltunk. Emlékszem a teraszon töltött percekre, az ingaóra felhúzásának kényes műveletére, a bárszekrényre, amiből a ropit lehet lopni. A poharakra és bögrékre a konyhaszekrényben; mindig megkérdezted, melyiket kérjük. Arra, hogy esténként vacsorával vártál már, mikor Nagypapával visszaértünk a garázsból. A reggeli kakaóra, a piros kenyérszeletelőre, és hogy valamilyen oknál fogva pont alatta van a szemeteskosár. A kis konyhára, a falon függő zománcos mosdóra, a világos bőrfotelokra, a függönyökre, a legendás műanyag locsolókannára – mind-mind emléket idéz. Emlékszem a majd' negyedórás kiselőadásodra a Zalai-dombságról, amit kizárólag azért rögtönöztél, hogy megőrizd a meglepetést és eltitkolj Orsi elől egy horvátországi nyaralást. És emlékszem, ahogy beszélünk, ahogy mesélsz, ahogy kacagsz, meg a huncut kacsintásokra, mikor azt mondod: „Látod, milyen ez a nagypapa?!”

Emlékszem, mikor búcsúzunk. A kapuban állsz Alival, integettek. Integettek nekünk, akik elhagyjuk a béke otthonát, kilépünk újra a hangos életbe, a meséből a valóságba. És kedves mosolyod és intésed még egy utolsó szeretetsugarat vet felénk, hogy kitartson a békétek az útra. Akkor is így volt, Nagymama, mikor utoljára láttalak.

Mert emlékszem persze, mikor utoljára meglátogattunk Kanizsán. Olaszországba költöztem épp. Hirtelen ötlet volt a látogatás, az autóban jutott eszünkbe. Rettenetesen siettünk, mégsem tudtunk elmenni mellettetek. Féltünk is egy kicsit, nem zavarunk-e titeket. A házassági évfordulótok volt. Megérkeztünk, és te sírtál. A boldogságtól sírtál.

Ma én sírok. Rettenetesen hiányzol, mert csodálatos ember voltál. Ám lélekben itt vagy, pontosan tudom. Ezek nem csak szavak, Gizi, érzem a szereteted.

Drága Gizi nagymama! Hiszen te békében is éltél! Nyugodj hát békében!

Szabolcs

Szoktam ám gondolkodni is, és most arra jutottam, talán érdekelne titeket egy két fordításom, amit órákra vagy kedvtelésből csinálok. Az első, amit elétek tárok, egy Gianni Rodari vers. Elméletileg gyerekeknek szól, én inkább úgy fogalmaznék, gyerekeknek is mond valamit. Ám nekünk is. Méghozzá milyen súlyosat, pár egyszerű sorban!