Talán darabot kellene írnom belőle. Ez lenne a címe, a műfaja. Még írnék bele hosszú, értelmetlen díszlet- és térinstrukciókat, hogy ha egy rendező egyszer elővenné, legyen mit átugorjon a szemével. Meg néhol filozofikussá és elmerengővé tenném, hogy picikét rontsak rajta. Így lenne, tudom.

Lakás. A mienk. Mindig van valami, törött Manka-pad, csöpögő vécétartály, széteső szék… De sárgább, és savanyúbb, és mi béreljük.

Elkezdett szivárogni a konyhában a víz egy csőből tegnap, ázott a fal, ilyesmi. Sebivel, a lakótársammal délután felhívtuk Áront, aki a tulaj helyett amolyan megbízott főbérlőnk. Köszönte, hogy szóltunk. Este a Tutunban iszogattuk a kis Harghitánkat, Sebi ma este hazamegy, hát búcsúzunk. Hív Áron, hogy estére jó lenne elzárni a főcsapot a lakásban, hogy nehogy nagyobb baj legyen. Átjön, megmutatja hol van. 

10 perc múlva „hazaugrottam” a Tutunból, hogy ez megtörténjen. Feljött a gyermek felszerelkezve, fejlámpával, s megszakértette, hol folyik. Átmegyünk a fürdőszobába, na, ez a főcsap – mondja, és elfordítja a kart. Ami a kezében marad. A víz meg, mint a Niagara, ömleni kezd az elfolyó nélküli fürdőszobában. Áron, mint valami szocreál hős, átesve a felmosófán, próbálja a mosógép melletti 30 centis résbe bújva visszailleszteni a letört csapot, és elforgatni, hogy elzárja, közben az ebugattánál néhány fokkal vulgárisabb kifejezéseket ordít. 

Öt perc múlva ez sikerült is neki. Tartott vagy két percig, utána lelőtte magát, és mint a szétrobbant tűzcsap, okádta a vizet. Közben szegény srác bokáig a hideg vízben, szétázva álldogált egyik lábáról a másikra. Az újabb hősi küzdelem olyan tíz percen át tartott, és a végén úgy sikerült visszalehellnie a csapot a helyére, hogy az egy pici sugárban állandóan folyt. Jött a vödör. Időközben Áron áthívta édesapját (hátha ő okosabb), aki ezért kimászott a tus alól, és éppen akkor érkezett meg, amikor hősünknek sikerült végre álmából felcsengetnie a szomszédasszonyt is, hogy a ház főcsapjának holléte felől érdeklődjön nála. Így aztán a kis csapat: Áron édesapja egy hatalmas franciakulccsal; a szomszédasszony rózsaszín, Snoopy-mintás hálóingben és mezítláb, Áron pedig már az én zoknimban, saját cipőjében átvonult a hallon, és a füdőszobába lépett. Azt hiszem, az első kínos nevetőgörcs itt jött rám. 

Aztán papucsot húztam a néni lábára, aki közben románul telefonált az alsó bérlővel, hogy mondja meg, hol a főcsap, mert a legutóbb nála újították a csöveket. Ó, jött a válasz, az nem úgy van, le kell mászni az udvaron az aknába, ahol van vagy öt csap, és nem lehet tudni, melyik cső hová tart, így el kell zárni mindet, amitől nem csak ebben az épületben, hanem az egész blokkban, az udvar összes házában megszűnik a víz. Azt pedig nem lehet. Aztán a néni hazasurrant, visszajött egy másik papucsban; a kezében az enyém, meg egy hatalmas vájling, amibe a mosott ruhát szokta tenni. Még kiderült az is, hogy a bácsi, akit mi tulajdonosnak hittünk, valójában egy bérlő, akitől mi másodkörben béreljük a lakást. Az igazi tulajdonos orvos Pesten, állítólag a vásárhelyi orvosi egyetem vendégprofesszora, és senki soha nem tudta még elérni. Ám mindezt a rózsaszín neglizsés jóasszony annyi kacajjal tudta előadni, hogy fullasztó vidámságként zuhant rám Nagyrománia egész hangulata.

Aztán egy rövid közjáték után, ami az elmondottaktól függetlenül zárlatosodott konnektorral kapcsolatos (ezt sikeresen elhárította Áron édesapja – mármint azzal, hogy egy ügyes, és kétségtelenül bátor mozdulattal kihúzott belőle egy hosszabbítót), a kis csapat lassan elszivárgott, mint a víz; én pedig ott maradtam egyedül a vödörrel, amit fél óránként üríteni kell. Aztán Sebiék feljöttek vagy tízen, hoztak sört, tartották bennem a lelket. Aztán ők is elköszöntek, Sebi aludni ment, mert utazik ma, én pedig a kanapén bóbiskoltam ülve, és fél óránként mentem vödröt cserélni.

Első felvonás vége.