Tuti, hogy ezt a mondatot nem fogom használni, ha kimegyek oda – gondoltam magamban még Magyarországon. Sztereotípiákkal szinte minden népet ellátnak: ahogy a franciák csigát esznek (meg mindent, ami szembejön), a kínaiak kutyát, a magyarok gulyást, az ukránok gyárban élnek, a németek sört vedelnek, ja és precízek is, a finnek halszagúak, a svédek meg... ők meg IKEA; úgy az olaszok tésztaevés közben hadonászva üvöltöznek reggeltől estig. Valahogy az ember mindig úgy van ezekkel, hogy jó mondani őket, de ugyanakkor tudja jól, hogy mind általánosítás. Emiatt pedig azt gondolná, hogy ha ezen országok valamelyikébe költözik, megbizonyosodik róla, hogy azért a dolog árnyaltabb. Hát NEM. Én úgy fogalmaznék, ezek nem normálisak. Meno male.

A buszok késnek, kimaradnak, a buszsofőrök a padlógáz-padlófék technikát alkalmazzák jelesen, a bárban hasraütés alapján adnak blokkot, az áruházban nekedtolják a bevásárlókocsit. A kollégiumban elzárják néha a vizet, a szárítógépet meg be sem kötik, noha megvették. Egy ismerősöm kolijában nincs melegvíz, de nem tud intézkedni, mert portás sincs. A tanárok fél órákat késnek a saját órájukról, már akkor, mikor megtartják egyáltalán. A Vespákon ülők szlalomban kerülgetik a FIAT 500-asokat, meg az előlük szaladó gyalogosokat; közterületen lehet inni. A múltkor egy kutya jött velem szemben a MediaWorldben (itt így hívják a Marktot, gondolom nem nagyon tudták kimondtani, nem mintha bármilyen nem-olasz szót érthetően ejtenének ki – Breddö Pittö és társai). És minden délben tészta van. Meno male.

És végre vettem szivacsot.
Ciao, a dopo!