Zavaró tud lenni, ha az embert felébresztik. Ha ezt a telefonom teszi, legalább az lehiggaszt kissé, hogy én állítottam be az ébresztőt előző este. Egy kollégiumban viszont fel kell rá készülni, hogy ellenőriznek, és a portás dörömbölése zavar fel legszebb álmomból. Amiben... mi is volt? Mintha lett volna valaki a szobában. Egy kék csávó. Nem ő kék, a pólója.

„Permesso? Permesso? Buongiorno, permesso?”

[azaz: Szabad lesz? Szabad lesz? Jó reggelt, szabad lesz?] – kérdezi, mintha egy hajszálnyit is érdekelné, hogy mit válaszolsz. Igen, nem, még adjon öt percet, vagy ne. Van kulcsa, tehát ő bejön. Mennyire jófej már! Kedves vigyorral megkérdezi, hogy még mindig alszom-e. Ja, hogyne, mint a bunda, dehogy keltettél fel. A szobatársam valahogy képes volt nem tudomásul venni a jelenlétüket, és aludt tovább.

A körülbelül huszonnégy másodperces látogatás azzal zárult, hogy megdicsértek, amiért nem rendeztük át a szobát, hogy valami életvidám hangulatot sugározhasson, hanem meghagytuk annak, ami volt, afféle börtön-kripta átmenetnek. Búcsúzóul próbáltam rájuk mosolyogni, ami félig nyitott szemmel, összekócolt hajjal, pizsamában kifejezetten szép látvány lehetett (A. F., ha olvasod, bocsi).

Meg kell hagyni, valamilyen szinten igaza volt a portásnak, mert negyed egy volt. Utóbb kiderült, hogy a kék ember tényleg itt volt a szobámban, mert ő is ellenőrzött valamit. De hogy jutott be? Itt mindenkinek van kulcsa? Mindegy is. Lementem reggelizni, előző nap este vettem müzlit meg joghurtot. Lábost, serpenyőt meg fakanalat is, de azt inkább nem ettem.

Épp ma vagyok itt két hete. Furcsa, egyet akartam írni, utána kellett néznem. Szeretem ezt a várost, gyönyörű. A népet is, tiszta hülyék, annyira jó köztük lenni. Azt a pár egyetemi órát meg kibírom, ott legalább erősebb az internet. Tudok Honfoglalózni, ímélezni, Skype-olni veletek. Jelentem: jól vagyok. És már megint elfelejtettem mosogatószivacsot venni.