Olyan híreket kapok otthonról, hogy mindenki türelmetlenül várja a következő bejegyzést. Jelentem nekik: két kezemen (pont) meg tudom számolni, hogy hány napja írtam utoljára ide. Ha éppen nem láttok semmi újat, annak rendszerint az az oka, hogy az égegyadta világon semmi olyan ötletem nincs, amiről írhatnék. Mert mégsem írhatom le, hogy mit ebédeltem, hányszor fújtam orrot vagy estem arcra a cípőfűzőmben.

Az elmúlt hét nagyjából úgy foglalható össze, hogy alig bírtam felkelni, bementem az egyetemre, majdmeghaltam azunalomtól, ebédeltem, kávéztam, megint egy óra, újabb kávé, bóklászás, vacsora, kávé. Bor. Éjféli busz, haza. Buonanotte.

Az egyik nap az Olasz nyelvészet órám helyett el kellett mennem (a jó öreg „nem kötelező eljönni” szöveg) a híres Firenzei Nyelvészkör gyűlésére. Gondolom, ti is hallottatok róla. Itt egy tiszteletreméltó, öreg professzor tartott előadást két olasz szó eredetéről. Annyira tiszteletreméltó, hogy neki jutott az egyetlen kényelmes szék; és annyira öreg, hogy egy árva szavát nem lehetett hallani. Meno male. Délután 5-től 6-ig tartott, és körülbelül háromórás volt. Az egésznek az volt az egyetlen haszna, hogy kifogásul szolgált még egy kávéhoz az UnCaffè bárban.

Néha filmet is nézünk. Ma pedig az egyik barátommal elmentünk egy Firenze a teatro nevű színházi programra. Mi legalábbis erre készültünk. Gyanús volt, hogy ingyenes, és annyit azért tudtunk, hogy beharangozók lesznek a helyi színházak előtt álló évadról. Mire azonban késve odaértünk, mire közel kettő és fél óra alatt kiderítettük, hogy rossz helyen vagyunk, és átmentünk a jó helyre, csak az utolsó műsorszám maradt hátra. Egy színház két fiatal színésze zenélt (egyébként nagyon jól), és néha azért álltak meg, mert túl magas volt a dal, néha pedig azért, mert nem igazán voltak tisztában a dalok szövegével. De hamar vége is lett, és így legalább elértem a buszt hazafelé.

És megint: buonanotte.
Notte, ragazzi!