Második felvonás. Az élet ezúttal is melepő dramaturgiai fordulatokkal élt, de a Pulitzer-díjról már sajnos lecsúszott.

Az éjszakai mámor után, amit javarészt a fürdőszobában és az előszobakanapén voltam kénytelen eltölteni, olyan hajnali fél hat tájban az ágyamba zuhantam. Reggel kilenckor, négy átaludt ébresztő után Áron telefonja keltett. Viszonylag nehezen dolgoztam fel az alany-állítmány összetettségű egyszerű mondatokat, de amire biztosan emlékszem belőle, az az volt, hogy nagyjából húsz perc múlva érkeznek. Atya ég! Kilenc óra. 

Húsz perc alatt sikerült az azóta kifolyt vizet a vödörbe terelgetnem. És jöttek. Áronra és a szerelőre számítottam. Végső soron, eléggé el nem ítélhető módon ez ésszerű következtetésnek tűnt. Kopogtattak is, beléptek az ajtón, és ekkor, kiváló dramaturgiai késleltetéssel megérkezett Ő. A BÁCSI. Akiről eddig csak legendákban hallottunk, albérletünk fejedelme, akinek a nevét mágikus, ködfátylas homály fedte. Kopasz volt és alacsony, hangja egy láncdohányos piaci eladónőére hajazott. Apropó. Haja diszkrét tonzúrafrizurába fésülve; arcára pazar, SZTK-s, műanyag keretes szemüveg simult, s királyi díszül egy molyrágta kötött pulóver, no meg széldzseki ékesítette, melyet gyanúim szerint éppen egy napon gyártottak a konyhában roskadozó virágmintás Manka-paddal.

Ő igen otthonosan mozgott a lakásban, s míg Áron és az úr, akit szerelőként azonosítottam, olyan polgári elfoglaltságokkal bíbelődtek, mint a télikabát felakasztása az előszobafogasra, Ő előresietett a fürdőszobába. Hamarosan azonban elszólította a drámaíró sors egy jól szituált, szemüveges román úr képében, akinek ajtót nyitottam, és aki, szegény, nem fejezhette be hozzám intézett mondatát, mert szerencsémre Ő azonnal, készségesen távozott vele. Később visszatért, bekukkantott a konyhába is, ahogy jó főbérlőhöz illik. Az asztal körül körben székek, néhány sörösdoboz, hamutartó. „Mit csináltak itt?” – kérdezte megrökönyödött hangon, és mintha valami ördögtől való dolog sejlene fel benne, hozzátette: „Bulit?!” Mondom neki, hogy igen, ha már egész éjjel elhárítosat kellett játszanunk, jól esett a baráti támogatás. Visszafogott hangon jött a beismerő válasz: „Érthető”.

Aztán hárman összedugták a fejüket. Ókori bölcsek nagy tanácskozásain szikrázhatott annyi pazar gondolat, mint ezen a taktikai milegyenakkoron, melynek végeredménye képpen a vizet, úgy döntöttek, értelmetlen elzárni harminc ártatlan családtól, amíg nincs a szereléshez megfelelő alkatrészük. Így hát barátaink, e kedves kis csapat, Áron, a Bácsi és a szerelő elmentek világgá csapért.

Vissza már csak ketten jöttek. Bácsi és Szerelő. Ekkor kezdett felsejleni bennem a gondolat, hogy a szerelő, akit én annyira vártam, akit kávéval kínáltam, körülbelül annyira szerelő, mint én búvár. Gyermeki érdeklődéssel sokáig nézegették, forgatták kezükben a megváltás szimbólumát, azt a kedves, fényes kis csapot. Szép piros fogantyú, még a címke is rajta. A szobámban voltam, komoly tanácskozásukból csak olyasmi párbeszédfoszlányok szűrődtek be hozzám, mint

„Nem ez kellett volna – De igen, mer nézd meg itt”, „Hova teszed? – A hogyhívják, ez a közcsavar vagy mi, ez né, ez jön ebbe bele”, „S a másik felit? – A másik fele megy oda, magától”. Aztán kedvesen elköszöntek. A víz meg folyik.

Közben egyre hangosabban spriccel a víz a konyhaszekrény mögött is. SMS: Délután jön a szerelő. (Két szereplőt azonos néven elnevezni…?) Vajon ő tényleg az lesz? 

Fél háromkor megjött. Deus ex machina. Kantáros nadrágban, szerszámosládával, lángszóróval. És láss csodát, mire kettőt fordultam, új lakótársunk, a Csap, már bent csillogott a helyén. Némi bútorbontás, bütykölés, lángszórózás, köpködés, csőbefújás, cinezés – meg is szűnt a repedés. Én az előszobakanapén ültem, néztem, ahogy isten a gépezetből végzi a dolgát, és feje fölött a konyhaszekrényt, mely a faltol felül kissé elállva, vészjóslóan függött megmentőnk feje felett, a lehetetlenrózsaszín falba ütött két kampósszegen.

Ezt úgy szokták nevezni: kvázihepiend. Most száradt fel a sok víz. Sebi hazautazott Pestre, én pedig újra felálltam a vécécsésze tetejére, hogy megnyissam a csöpögő csapot. Minden (a) régi.

Függöny.