A kék jelzőlámpa

(Mesék telefonon, Einaudi, Torino, 1962.)

Egyszer a milánói Dóm téren álló jelzőlámpa különös dolgot művelt.
  Hirtelen mindhárom fénykorongja kékre váltott, és senki nem tudta többé, kinek van előnye.
  „Most menjünk vagy ne menjünk? Szabad vagy nem?”
  A jelzőlámpa sok-sok szeme mindenfelé kék fényt vetett, de olyan kéket, hogy az ég sem volt Milánó felett soha olyan kék.
  Az autósok értetlenségükben türelmetlenül ordítoztak, dudáltak, a motorosok bőgetni kezdték a kipufogókat, a nagyobb darab járókelők pedig kiáltozni kezdtek, hogy „mit hisz maga, ki vagyok?”
  A szellemesebbje így élcelődött: „Biztos a kormányzó vette el a zöldet, hogy vidéken villát építhessen! A pirossal pedig a kerti tóba gondoltak halakat festeni. És a sárgából tudják, mi lesz? Azzal higítják majd az olívaolajat!” Aztán végre odaért egy rendőr, és a kereszteződés közepén irányítani kezdte a forgalmat. Egy másik megkereste a kapcsolószekrényt, és megoldásként lecsapta az áramot.
  És mielőtt elaludt volna, a kék jelzőlámpa még azt gondolta: „Szegénykék! Hiszen én az égre adtam (szabad) jelzést. Ó, ha megértettek volna, most midenki tudna repülni. Biztos csak egy kicsit bátortalanok.”