Egyszer régen – mikor még nem voltak autók, sem mobiltelefonok; nem volt tévé, rádió, de nem voltak nagyvárosok sem buszokkal, villamossal, metróval – szóval egyszer régen, mikor talán még a földrészek sem a mai helyükön álltak a bolygón, a végtelen mennybolt valamelyik apró szegletében élt egy kis Csillagtündér. A csillagocskát, ahol lakott, még fel sem fedezték akkor a Földön élő emberek, így hát nevet sem adtak neki. Ahogyan nem volt neve a kis Csillagtündérnek sem, hiszen édesanyja egy aprócska égi fénysugár volt, és olyanról még nem hallottunk, hogy egy égi fénysugár bárkinek nevet adott volna.

A kicsi tündér boldogan éldegélt a távoli csillagon. Reggelente ágyacskáját édesanyja ezüstös fénnyel hintette be, ő kinyitotta szemét és kibújt a felhőpaplan alól. Páraszörpöt ivott, evett egy kevés csillagvirágpelyhet, aztán kilépett házikója ajtaján. Sétált egy keveset, aztán beszélt egy kicsit az ezüstfényű csillagvirággal, ami a háza előtt növekedett. Később leült a csillag szélén. Nagyon szeretett itt ücsörögni és a világ dolgain elmélkedni. Ez persze nem jelentett sok mindent, hiszen az ő kis világában nem volt sok gondolkodnivaló.

Egy nap, mikor reggeli bandukolása után kiült kedvenc csillagcsúcsára, elmélkedés közben figyelmes lett valamire. Nem tudta volna pontosan megmondani, mit is látott. A sok-sok égitest között, melyeket már olyan sokszor áttanulmányozott, észrevett egy nagyon aprónak tűnő, kék-zöld színű bolygót. Épp csak egy pillanatra látszott, és már el is tűnt a messzeségben, de a kicsi tündért nagyon kiváncsivá tette.

Már alig várta, hogy elújságolhassa édesanyjának, mit látott.

– Édes mama! – kiáltotta lelkesen, mikor meglátta elsuhanni a csillaga közelében. – Képzeld, felfedeztem egy meseszép, színes bolygót!

Édesanyja minden bizonnyal örült gyermeke örömének, de nem szólt. Hiszen olyanról még nem hallottunk, hogy egy égi fénysugár akár csak egy szót is szólt volna.

A kis Csillagtündért ez sem zavarta. Egész nap boldogan ugrándozott a kis házikó körül. Olyan izgatott volt, hogy este csak nagyon nehezen tudott elaludni. Elhatározta, hogy bármi áron, de ellátogat a rejtélyes bolygóra.

Másnap reggel, miközben a szobája sarkában álló ezüstkalitkához lépett, hogy csillagmadarait megetesse az ezüstfényű csillagvirág magocskáival, remek ötlete támadt.

– Figyeljetek csak! – mondta nekik. – Felfedeztem egy csodálatos égitestet, amit nagyon szeretnék meglátogatni, de én nem tudok repülni. Ha kiengedlek benneteket és jó szorosan belétek kapaszkodom, el tudnátok vinni engem oda?

A csillagmadarak csilingelő hangja betöltötte az apró házikót. „Ez igent jelenthet” – gondolta a tündérke.

Úgy is lett. Kivitte a kis kalitkát a ház elé, és kioldotta az apró ezüstreteszt. A csillagmadarak boldogan keringtek a szabad ég alatt egy darabig. A kicsi tündér egy pillanatra megrezzent. Már-már azt hitte, a madárkák mégsem jönnek vissza érte, de rögtön megnyugodott. A csillagmadarak gyengéden megemelték, és már szálltak is, átszelve a végtelen mennyboltot. A Csillagtündér egyszer még hátrafordult, hogy integessen a kis csillagvirágnak, meg édesanyjának, aki aggódva suhant el a házikója mögött. Aztán a kis csillag, a házikó, a virág és az édes mama mind a távolba vesztek.

Igencsak sokat utaztak, de hamarosan feltűnt a láthatáron az áhított úticél. A kék-zöld bolygó egyre nagyobb és nagyobb lett, míg végül kivehetővé váltak az erdők, a tengerek, folyók és hegyek. A kis Csillagtündér lelke most nagyon mosolygott. 

Mikor odaértek, a tündérke szökkent egyet, és nagyot koppant a fűben. „Milyen más itt minden” – csodálkozott. Feltápászkodott, és sétára indult. A csillagmadarak boldogan keringtek a mező felett. A kis Csillagtündér csakhamar különös zajra lett figyelmes. Elindult hát a hang felé. 

„Milyen magas virágok!” – ámuldozott, mikor a közeli erdőhöz ért. Aztán hamarosan rátalált a furcsa zaj forrására. Az egyik fa ágán egy egyszerű kis hinta lógott, amin ült valaki. Nagy lendülettel suhant oda és vissza a hintán.

– Hát ez meg micsoda? – kérdezte fennhangon a kis Csillagtündér.

– Szia! – kiáltotta a hintáról az ismeretlen.

A tündérke lábacskái földbe gyökereztek.

– Te… te tudsz beszélni? – kérdezte izgatottan.

– Hát persze – monda a másik kedvesen, majd lehuppant a hintáról, és a kis tündérhez szaladt. – Én Marci vagyok. 

A kicsi tündér ezt nem értette. – Az mit jelent? – tűnődött.

Marci összeráncolta a homlokát. – Ez a nevem. Marci. A tiéd micsoda?

– Nekem… – a kis Csillagtündér elhallgatott. Lehajtotta a fejét. – Nekem nincs nevem – mondta halkan.

Ezt meg Marci nem értette, de nem zavartatta magát.

– Akkor majd én adok neked – mosolygott. A tündérkének könnybe lábadt a szeme. Ezt nagyon furcsának találta, mert eddig csak olyankor történt ez, ha nagyon sokáig nem pislogott.

– Megtennéd? – kérdezte.

– Persze. Mondjuk legyen a neved Sarolta. Tetszik?

– Igen, nagyon. Köszönöm!

Marci felkacagott. – Nem tesz semmit. Akarsz hintázni?

Sarolta akart. Egész álló nap hintáztak. Marci napszálltakor elmagyarázta, hogy az a nagy sárga korong az égen minden este eltűnik, és akkor sokáig sötétség van, és minden félelmetes, és semmit sem lehet látni. Reggel aztán megint felkel, és akkor ismét látszanak az erdők, a tengerek, folyók és hegyek. Saroltának, a kicsi tündérnek ez nagyon tetszett, de egy kicsit aggasztotta, hogy milyen lehet, ha semmit sem látni.

– Éppen csak egy kicsi fény szűrődik ide azokból a távoli csillagokból – bólogatott Marci.

– Az egyiken lakom én – mosolygott Sarolta.

Aztán, mikor a sárga korong már egészen vöröses lett, és majnem eltűnt a láthatárról, Marci ismét megszólalt.

– Most el kell mennem. Nemsokára sötét lesz, és akkor már nem találnék haza.

Sarolta lehajtotta a fejét. Nagyon megszerette Marcit, és úgy érezte, ez kölcsönös. Most neki is vissza kell térnie a csillagára, pedig olyan jó volt beszélgetni valakivel, és egész nap hintázni. A fiúcska is szomorú volt. Aztán eszébe jutott valami. Villámgyorsan felmászott a fára, leakasztotta a kis hintát, majd újra Saroltához lépett. 

– Szeretném ezt neked adni – nyújtotta át neki mosolyogva.

A kis Csillagtündér szabadkozott. Nem akarta elfogadni az ajándékot, de aztán Marci meggyőzte róla, hogy az apukája bármikor csinálhat neki újat, ezért elfogadta boldogan. Elbúcsúztak egymástól, aztán Sarolta ismét belekapaszkodott a csillagmadarakba, és elrepült a csillaga felé.

Útközben nagyon szép dolog jutott eszébe. A gondolattól, hogy ilyen szép dolgok jutnak az eszébe, méginkább elmosolyodott.

Mikor hazaért, futtában odaköszönt édesanyjának, és egyből a házikójához szaladt. A csillagmadarak eltűntek a messzeségben. Sarolta a kicsi hát mögötti fészerből elővett egy hatalmas létrát, és a mennyboltnak támasztotta. Aztán elővette féltve őrzött vödröcskéjét. Esténként, ha hullócsillagot látott, egy kis hálóval elkapta, és fényükből ragyogó festéket készített. Ezt őrizgette a vödröcskében. 

Marcira gondolt. Az ő drága barátja nem is sejti, hogy mostantól nem kell többé az esti sötétségtől tartania. Felmászott a létrára, és festeni kezdett egy olyan sárga korongot, amit Marcinál is látott. Azt remélte, a hullócsillagok ragyogó fénye elég erős lesz, hogy elérje a kék-zöld bolygót. Munka közben észrevette, hogy nem lesz elég a festék. Egy pillanatig aggódott emiatt, de hamar megnyugodott. „A befejezetlen korong csücskére felakaszthatom a hintámat!” – jutott eszébe. 

Attól a naptól kezdve minden este felmászott a sárga sarlóra, felült a kis hintára, és az világ dolgain elmélkedett. A hullócsillagok fényével festett korong olyan messze ragyogott, hogy esténként is jól láthatta a kék-zöld bolygót. Olyankor Marcira gondolt, aki biztosan odalent ül az óriási virágra akasztott új hintáján, felnéz az ő sárga koronjára, és ugyanúgy mosolyog a lelke, mint az övé, Saroltáé, mikor egy igazi hintát és egy igaz barátot kapott tőle ajándékba.

(Varsányi Orsi illusztrációi)