Talán néhányatoknak tetszik ez a Stefano Benni vers, de megértem azt is, ha nem lesz kedvenc. Vicces: pont olyan nevű a téren lakom, amiről itt szó van. Ennek ellenére feltételezem, hogy Milánó Piazza Indipendenzájáról van szó. Mégsem hagyom ki az alkalmat, hogy a házam előtt elterülő szép kis parkot megmutassam. Aztán ha végre kijön valaki, megnézheti.
Nagymami, gyógyulj meg!
Rendületlen szerelem
Szépen összepakoltál és elmentél otthonról,
Nem hagytál mást, csak egy levelet (persze!):
„elég volt ebből, és ne gyötörj mától,
Te szemét, rohadt állat, én elmegyek messze”.
Ez a lépték tág fogalom, vágod?
Milyen messze is? Mondd a pontos számot!
Mond hát ki kereken, fedd fel az igazat te:
Tiéd-e még szívem, elfelejtettél-e?
Azonnal felhívtalak – őrülten kivoltam –
Harmincszor vágtad a fejemhez, ki voltam.
Majd válaszoltál végre és ordítozni kezdtél:
„Ha még egyszer felhívsz, úgy váltok telót, mint a szél!”
Ájfont veszel talán? Átmész a Vodához?
Nincs hozzáfűznivalód ehhez a szarsághoz?
Nem értelek soha, avass be engem te:
Tiéd-e még szívem, elfelejtettél-e?
Láttak Renatóval kézenfogva menni,
A Piazza Indipendenzán csókolóztatok,
De a kis sztoriból nem lehet kivenni,
Hogy nyelves csók volt-e, vagy – összeszájaltatok.
Renato meg, tudod jól: az unokatestvérem,
Nem lehetne, hogy emiatt itt legyél, mint régen?
Tiszta katyvasz ez így, döntsél hát végre te:
Tiéd-e még szívem, elfelejtettél-e?
Én ma is láttalak ám, a templomból kijövet:
Renato barátunk cipelt karjaiban.
És fátylat viseltél, csokrot meg ékkövet –
Szörnyű gyanú villant fel, eskü, az agyamban.
Az az érzésem, eltitkolsz valamit,
S elhinted szívemben a kétely foszlányait.
Csak azt szeretném tudni, s mondd meg végre te:
Tiéd-e még szívem, elfelejtettél-e?
