Ma végre, hosszú szünet után rászántam magam, hogy írjak nektek. Valójában végig úgy érzetem, hogy nem sok minden történt azóta, hogy utoljára jelentkeztem. Persze ez nem igaz.

Elkezdtem ugyanis szakmai gyakorlatnak álcázva a Teatro di Rifrediben dolgozni. Végigasszisztáltam egy előadás felújítópróba-folyamatát és azt a két hetet, amíg játszották. Itt Olaszországban így működik, egy-két hetes blokkokban játszanak a színházak előadásokat, aztán vagy vége, vagy félreteszik egy időre, és később veszik elő újra. Társulata a színháznak nincsen – minden előadáshoz külön csapat érkezik. 

És ez a csapat rendkívüli volt. A darab címe La bastarda di Istanbul, melyet Elif Şafak török írónő (egyébként Az isztambuli fattyú címen magyarul is megjelent) regényéből adaptált a darab rendezője és a színház művészeti vezetője, Angelo Savelli. A főszerepben egy híres török színésznő, Serra Yılmaz. Jól beszél olaszul, de nem hadar, mindent megfontol, és ettől valahogy minden szavának súlya van. Tündéri nő, kék a haja. Nagyon szeret engem – én is őt, és rettentően tetszik, ahogy gondolkodik.

Csak egy példa. Mikor először találkoztam vele, egy másik darabot játszottak, ez volt az első napom a színházban. Az öltöztető odafutott Serrához egy pár török papuccsal, mikor megérkezett. „Serra, megcsinálták a cipődet a varrodában!”. Ő némán nézte a papucsot, aztán fölpillantott. „Oké” – mondta, és tovább pakolta a ruháit. Az öltöztető továbbra is ott állt, így Serra megfordult és kérdőn nézett rá. „Fel akarod próbálni, mielőtt a színpadra mész?” – kérdezte az. Serra hangosan felnevetett, és legyintett egyet:

„Dehogy akarom. Minek? Hogyha felpróbálom, és maga a tragédia, akkor is ebben kell játszanom, nem?”

A La bastarda di Istanbul csapata
Fiorella Sciarretta, Marcella Ermini, Riccardo Naldini, Monica Bauco,
Diletta Oculisti, Elisa Vitiello, Serra Yılmaz, Valentina Chico (meg én a tükörben)

A többiek is mind tündériek, egytől egyig. Kedvesen fogadtak, odavalóként kezelnek, és ami a legjobb: mernek kérni. Tudják, hogy segíteni vagyok ott, és ezt kihasználják – így hát abszolút hasznosnak érzem a jelenlétem. Pár nap alatt megtanultam, kinek hol tudok segíteni (bekészíteni egy bőröndöt, hozni a cigarettát, leszaladni a lentfelejtett kellékért) anélkül, hogy kérnék. És mindig megköszönik.

És Mustafa hogy van...? Izé... Ai-du-iu-du Mustafa? – jelenet az előadásból

Zárójelben annyi érdekességet tudnék még elmesélni, hogy a képen látható török ételek (mielőtt megkívánnátok őket) közelről nem túl guszták. Leginkább mivelhogy purhabból, papírból, szivacsből, szögből meg ilyesmiből vannak. A gránátalma a tálban igazi, azért rohad. A kis kék tálban meg vélheően azért nem látszik a csipsz, mert kicsit megvámoltam szokásomhoz híven.

A darabnak köszönhetően jutottam el Sienába is, egy gyönyörű, vagy százötven éves színházba.

Összességében jól vagyok. Remélem ti is. Hiányoztok!
Alla prossima!