Eddig is többen mondtátok már, hogy folytassam a blogot. Én pedig mindenkinek csak azt mondtam: „Nem írhatok a semmiről. Majd írok, ha történik valami!” Most történt, és azt kívánom, bár ne történt volna.

Úgy szeretném, ha az őszinte részvétem nem csupán „valamit kell mondani” értékű közhely volna. Üzenem mindenkinek, aki szerette: együttérzek veletek, teljes szívemből. Kincs volt ő. Üzenem, hogy érzem, hogy velünk van.

A bánat egyszer elmúlik, s bár a hiány soha; hiszem, hogy egyszer majd úgy érezzük: boldogok vagyunk, mert ismerhettük.

Drága Gizi!
Rengeteg az emlék. Az ember meghallja ezt a rohadt hírt, és tódulni kezdenek. Felhőtlenül boldog pillanatok emlékei ezek, és rengeteg van belőlük. Hogy lehetek akkor mégis ennyire szomorú? Azt hiszem, kevés ember van a világban, akinek megadatik megtalálni a mesék birodalmát, a földi Mennyországot. Lehet, hogy azért, mert távoli, egzotikus helyeken keresik, holott elég lenne leugrani Kanizsára. Nehéz dolgom van, mert szinte lehetetlen leírni, mi tett ennyire boldoggá, ha hozzátok mentem. 

A Jóisten valahogy kiválasztott titeket, a házatokat, a kertet a nagy fákkal, és békével töltötte meg. Mikor a kocsink elhaladt a 7-es főút első fája mellett, mindenkiben megmozult valami. Vár minket Gizi nagymama. Mert így hívtunk mindig is. Ali nagypapa és Gizi nagymama. Nem sokan vannak, akiknek három pár nagyszülejük is van. 

Emlékszem mindenre. Ahogy megérkezünk, és boldogan fogadtok. Ahogy belépünk a felejthetetlen illatú, béke-szagú nagyszobába. Az elhangolódott, és később általunk méginkább elhangolt pianínóra, amit kicsiként oly rettentő boldogan kalapáltunk. Emlékszem a teraszon töltött percekre, az ingaóra felhúzásának kényes műveletére, a bárszekrényre, amiből a ropit lehet lopni. A poharakra és bögrékre a konyhaszekrényben; mindig megkérdezted, melyiket kérjük. Arra, hogy esténként vacsorával vártál már, mikor Nagypapával visszaértünk a garázsból. A reggeli kakaóra, a piros kenyérszeletelőre, és hogy valamilyen oknál fogva pont alatta van a szemeteskosár. A kis konyhára, a falon függő zománcos mosdóra, a világos bőrfotelokra, a függönyökre, a legendás műanyag locsolókannára – mind-mind emléket idéz. Emlékszem a majd' negyedórás kiselőadásodra a Zalai-dombságról, amit kizárólag azért rögtönöztél, hogy megőrizd a meglepetést és eltitkolj Orsi elől egy horvátországi nyaralást. És emlékszem, ahogy beszélünk, ahogy mesélsz, ahogy kacagsz, meg a huncut kacsintásokra, mikor azt mondod: „Látod, milyen ez a nagypapa?!”

Emlékszem, mikor búcsúzunk. A kapuban állsz Alival, integettek. Integettek nekünk, akik elhagyjuk a béke otthonát, kilépünk újra a hangos életbe, a meséből a valóságba. És kedves mosolyod és intésed még egy utolsó szeretetsugarat vet felénk, hogy kitartson a békétek az útra. Akkor is így volt, Nagymama, mikor utoljára láttalak.

Mert emlékszem persze, mikor utoljára meglátogattunk Kanizsán. Olaszországba költöztem épp. Hirtelen ötlet volt a látogatás, az autóban jutott eszünkbe. Rettenetesen siettünk, mégsem tudtunk elmenni mellettetek. Féltünk is egy kicsit, nem zavarunk-e titeket. A házassági évfordulótok volt. Megérkeztünk, és te sírtál. A boldogságtól sírtál.

Ma én sírok. Rettenetesen hiányzol, mert csodálatos ember voltál. Ám lélekben itt vagy, pontosan tudom. Ezek nem csak szavak, Gizi, érzem a szereteted.

Drága Gizi nagymama! Hiszen te békében is éltél! Nyugodj hát békében!

Szabolcs