Ej-ej, hova be? – kérdezné gimnáziumi magyartanárom, Frank tanárnő, de itt, úgy érzem, jogos az igekötő. Mert hát valljuk be, kifejezi azt a lappangó „muszájt”. Ha lesz türelmem, írok nektek hosszabban, most elégedjetek meg ezzel a pár nem túl jól sikerült fotóval. Ennyit tudtam kihozni a kis olcsó Samsung telefonból.

Kilátás a Piazzale Michelangelóról

Nemrég itt volt látogatóban Mici barátnője, vele jártunk itt.
Végre, mert egyedül képtelen voltam rávenni magam,
hogy megnézzem, pedig tényleg nagyon szép. 

Pisa, Torre pendente

Szintén Mici barátnőjének látogatása.
Rögtön az első nap, mikor fogadtuk a reptéren,
elszaladunk megnézni a hamárpízábanvagyoklátnikell teret. 

Hidak az Arno felett.

A háttérben a Ponte Vecchio, eggyel közelebb
a Ponte Santa Trinita. A kép a Ponte alla Carraián készült. 

Adventi vásár, Piazza Santa Croce

Mondhatjuk, hogy berendeztek nekem egy kis Vörösmarty teret.
Jó drága minden, van forralt bor és még kürtőskalács is (6 euróért).
Az olaszul elég bénán torta caminónak, vagyis „kéménytortának” fordított
édesség egyébként a Expo Milano aranyérmes édessége lett.

Ferenc pápa látogatása Firenzében

A kép magáért beszél.
A tömegben kicsit szomorú volt látni, hogy az emberek úgy
lökdösik egymást, mintha egy popsztár érkezne közéjük. 

Valahogy itt mindig olyan történik velem, amire nem számítok. Mondhatni egy abszurd kalandfilmben élem a mindennapjaimat. Jó és rossz események, egymás után, össze-vissza.

Nem számítottam rá, hogy kilépünk Mici nénivel az egyetem kapuján, és kettő perccel később megtudjuk, hogy a rendőrség ellopta a biciklijét. Szó szerint. A pápa közelgő látogatása miatt a firenzei városrendezés (ha van ilyen) úgy döntött, kitakarítja a várost, jobban mondva azt a részét, amit Ferenc pápa látni fog. Emiatt az összes olyan biciklit, ami nem a kerékpártárolóban van leláncolva (amikben mondjuk a nap mint nap használt biciklik 20%-a fér el), azokat, akár a rossz helyen parkoló autókat a telephelyükre szállítják mindenféle előrejelzés, tábla nélkül. Még egy cédulát sem hagytak ott, hogy az ember tudja, hol van a biciklije, egyszerűen csak levágták a lakatot és elvitték. Hogy a szemközti bár tulajdonosának a fiától kelljen megtudni, mi történt, az azért még itt, Olaszországban is nagyon fura.

Nem számítottam rá, hogy az UnCaffè környékén kolduló, rettenetesen gusztustalan asszony, aki egyszerre játszik terhest, özvegyet, éhezőt és láncdohányost, miután nem voltunk hajlandóak sem cigarettával, sem egy pár apróval sokadjára kisegíteni, az asztalon lévő visszajárónkat femarkolja, és elmegy vele. Ha van olyan helyzet, mikor az ember tényleg köpni-nyelni nem tud, hát ez olyan volt. Utána pesze már hiába kértük volna, az ő keze után egyikünknek sem lett volna kedve az érmékhez érni.

És nem számítottam arra sem, hogy valaha Firenzében, ingyen láthatom a kaposvári Csiky Gergely Színház Shylock című egyszereplős előadását. A Jászai-díjas Hünyadkürti Györgynek és a darab rendezőjének, Kővári Katinak tényleg maradandó élményt és egy csodálatos színházi estét köszönhetek. Ezek a tolvajok is loptak, magukat, a szívembe be. Játsszák otthon is, csak szólok.

Buonanotte a tutti!

Ez az oldal eredetileg arra hivatott, hogy a Firenzében történő, hihetetlenül izgalmas eseményekről számoljak be, mégsem mehetek el szó nélkül a három nap mellett, amit Budapesten töltöttem. Folyton a napokat számoltam, vártam nagyon a hazautat, és mindig azt éreztem, hogy még egy csomó időm van addig. Aztán hirtelen arra eszméltem, hogy másnap reggel a pisai reptéren kell lennem, így hanyatt-homlok csomagolni kezdtem. Az utazás előtti este azért még megnéztünk egy filmet a magyar lányismerősömmel, akit közös megegyezés alapján a továbbiakban Mici néni néven fogok emlegetni.

Murphy kedvéért mindkét telefonomon beállítottam az ébresztőt hajnali ötre, de hiába: ennek ellenére ő nyert. Vagy tényleg nem szólt egyik sem, vagy olyan mélyen aludtam, hogy egyáltalán nem volt hatással rám egyre hangosodó igyekezetük. Hatkor ébredtem, pont ekkor ment el a kinézett buszom, így nyolc perc alatt összekaptam magam, és leviharzottam a buszmegállóba. Természetesen a Pisába tartó buszt nem értem már el a Santa Maria Novellánál, így egy másik céggel utaztam, de kiértem időben. A kisebb pályaudvarok méreteit és hangulatát idéző Galilei International Airporton nem volt nehéz dolgom, megtaláltam mindent egy pillanat alatt, és ügyesen be is csempésztem az életveszélyesnek számító kettő decis dezodort. Szerintem ha revolvert teszek a bőrönde, az sem tűnik fel a monitor előtt szunyókáló úriembernek.

A repülőn semmi különös nem történt, azt leszámítva, hogy iszonyatosan bedugult a fülem, meg azt, hogy a drága pilótánknak valószínűleg nem a landolásóra volt a kedvence a suliban, mivel úgy tette a földre a gépet, hogy egy zuhanás kevésbé lett volna fájdalmas. Becsapódás után tapsvihar, aztán mentem is a kijárat felé egyből, ahová szüleim annak ellenére odataláltak, hogy a repülő nem oda érkezett, ahová gondolták. Otthon finom ebéd várt, meg nagyszülők. Őket nem ettem meg.

Este játszottam, Nyitott ablakot a Karinthy Színházban, nagyon hiányzott már. Utána buli, illetve bocsánat: harmadik felvonás.

Másnap unokanővérem esküvőjén vettem részt, ezért is utaztam haza ugye. Felemelő volt. Gyönyörűek, bájosak, ízlésesek voltak, és ami a legfontosabb: őszinték. Nem viselkedtek, voltak. Az esküvő nagyon megható, a lagzi nagyon szórakoztató volt, mindkettőt ki is használtam. Alig várom a fotókat. Drágák, nagyon sok boldogságot! 

Utolsó nap az ember mit szokott csinálni? Igen. Na, én tetőt fedtem. Ez persze ferdítés, leginkább a barátaimmal találkoztam, de amennyit tudtam, segítettem a teraszunk tetejét bepolikarbonátozni. Mert VAN ilyen ige, én bepolikarbonátozok, te bepolikarbonátozol, ő bepolikarbonátozik... Na hagyjuk.

Visszajöttem, ettem, ittam, Micinek a túrórudit átadtam, hazamentem, kipakoltam, paplant húztam, ágyba bújtam. És végre, végre magamat jól kialudtam.

Korszakalkotó ötletem, hogy néha mesélek egy kicsit magáról a városról is. Nem az útikönyvet tépem ki és ragasztom be, azt írom meg, amit itt élőktől hallok. Hát ez most akkor egy ilyen.

Piazza della Santissima Annunziata

Ezen a téren elég sokat járok. Négy látnivalót is említeni tudok, amit mindenképp megmutatok majd annak, aki egyszer meglátogat. 

Kezdem azzal, amelyik a képen nagyjából ott van, hogy a hátunk mögött és nem látjátok. Ez az Ospedale degli Innocenti, Firenze középkori árvaháza. Az itt nevelt árvákat gyakran a degli Innocenti vezetéknévvel anyakönyvezték, ebből a névből ma is rengeteg van a városban.

Szintén a hátunk mögött van a Basilica della Santissima Annunziata templom, amit persze még én sem láttam. Merthogy fel van állványozva: november 10-én itt misézik Ferenc pápa.

A templom melletti házban van egy nagyon jó kis bár, már meséltem róla. A neve UnCaffè. Egy magyar ismerősöm vitt oda először, sok időt eltöltünk ott kávé vagy bor mellett.

Jöjjön, ami látszik végre. A bal oldalt látható épülethez, a Palazzo Grifonihoz fűződik a város egyik legősibb legendája. Hogy mi az? Aki kijön, annak elárulom.

Különös véletlen, de néhány nappal ezelőtt szörnyű unalmunkban egy ingyenes újság horoszkópját olvasgattuk, és a... húha. Az ikrek... ikrekekre?! Ajjaj. Tehát az ikrek csillagjegyben születettekre vonatkozó bekezdésben a következő állt:

Ebben a hónapban kissé szétszórt leszel.

Még viccelődtünk is, hogy ez nem a hónapra, hanem az egész életemre igaz. Aztán pár nappal ezelőtt eltűnt a menzán a fekete esernyőm, amit nagyon sajnálok, mert nagymamámtól kaptam. De ahogy egy olasz ismerősöm mondta, itt az esernyő durvább, mint a bicikli: ha látsz egyett, az már a tiéd. Így hát vettem egy új ernyőt egy olyan mozgó esernyőkupacból, ami alatt egyébként egy fekete árus szokott bujkálni; és elterveztem, hogy ha meglátom valakinél, akkor fogom magam, odamegyek és... elcserélem vele az újat.

De ez csak az előétel volt, mert tegnap, ugyanott, miután lustaságból nem vártam ki a sort, hanem elvitelre kértem ételt (szendvics és saláta), és a salátát agyonlocsoltam olívaolajjal, valamiért sikerült a pénztárcám (és az almám) nélkül távozni a menzáról. Ezt persze nem tudatosan vittem véghez, és a tárca hiányáról már csak a két buszmegállóval arrébb található UnCaffèban szereztem tudomást. Kértem egy kávét, majd abban a pillanatban, hogy a pultos lány lerakta elém, én kirohantam a bárból. Vissza a menzára olyan sebességgel, ahogy szerintem még soha nem futottam, fel az ordenáré vaslépcsőn. Néztem, ahol ültem. Semmi. A kukában. Semmi. Be a bárpulthoz (merthogy egyébként a menzán is van egy bár, és innen lehet az elviteles kaját beszerezni), kérdezem. Semmi. Tovább robogok, letarolom a tömeget, berontok az irodába, hála az égnek nem kerget ki, de sajnos nem tud róla. Visszarohanok, nézem a pultot, ahol az olaj van, szaladok körbe; már esélyem sincs, hogy valaki normális emberi lényt feltételezzen az össze-vissza pörgő furcsa izé mögött. Mikor végre megálltam elkeseredetten, látom, hogy az egyik kasszás (két sz-szel!) néni őrülten integet felém. Viszonylag normálisnak próbálva álcázni magam, odamentem, és kérdőn néztem rá. Ő benyúlt a pult alá, és elővett egy...

„Hai perso la mela...”

[vagyis Elhagytad az almád...] Akkor felmerült bennem: lehet, hogy mégis egy sz? De gyorsan, mielőtt felborulok, mint egy darab fa, hozzátette:

„...e il portafoglio!”

[...és a pénztárcád!]

Minden benne volt. Az előbb említett olasz ismerősöm szerint ilyen szerencséje is csak a magyaroknak van.

Hát ez történt. Azt hiszem, mostmár nem ártana figyelni, már csak azért is, mert nehogy már igaza legyen egy horoszkópnak.

Ui.: Szeretitek az akrosztichonokat? (Aki ezt értette, az ügyes volt.)
Ciao belli!

Olyan híreket kapok otthonról, hogy mindenki türelmetlenül várja a következő bejegyzést. Jelentem nekik: két kezemen (pont) meg tudom számolni, hogy hány napja írtam utoljára ide. Ha éppen nem láttok semmi újat, annak rendszerint az az oka, hogy az égegyadta világon semmi olyan ötletem nincs, amiről írhatnék. Mert mégsem írhatom le, hogy mit ebédeltem, hányszor fújtam orrot vagy estem arcra a cípőfűzőmben.

Az elmúlt hét nagyjából úgy foglalható össze, hogy alig bírtam felkelni, bementem az egyetemre, majdmeghaltam azunalomtól, ebédeltem, kávéztam, megint egy óra, újabb kávé, bóklászás, vacsora, kávé. Bor. Éjféli busz, haza. Buonanotte.

Az egyik nap az Olasz nyelvészet órám helyett el kellett mennem (a jó öreg „nem kötelező eljönni” szöveg) a híres Firenzei Nyelvészkör gyűlésére. Gondolom, ti is hallottatok róla. Itt egy tiszteletreméltó, öreg professzor tartott előadást két olasz szó eredetéről. Annyira tiszteletreméltó, hogy neki jutott az egyetlen kényelmes szék; és annyira öreg, hogy egy árva szavát nem lehetett hallani. Meno male. Délután 5-től 6-ig tartott, és körülbelül háromórás volt. Az egésznek az volt az egyetlen haszna, hogy kifogásul szolgált még egy kávéhoz az UnCaffè bárban.

Néha filmet is nézünk. Ma pedig az egyik barátommal elmentünk egy Firenze a teatro nevű színházi programra. Mi legalábbis erre készültünk. Gyanús volt, hogy ingyenes, és annyit azért tudtunk, hogy beharangozók lesznek a helyi színházak előtt álló évadról. Mire azonban késve odaértünk, mire közel kettő és fél óra alatt kiderítettük, hogy rossz helyen vagyunk, és átmentünk a jó helyre, csak az utolsó műsorszám maradt hátra. Egy színház két fiatal színésze zenélt (egyébként nagyon jól), és néha azért álltak meg, mert túl magas volt a dal, néha pedig azért, mert nem igazán voltak tisztában a dalok szövegével. De hamar vége is lett, és így legalább elértem a buszt hazafelé.

És megint: buonanotte.
Notte, ragazzi!

Tuti, hogy ezt a mondatot nem fogom használni, ha kimegyek oda – gondoltam magamban még Magyarországon. Sztereotípiákkal szinte minden népet ellátnak: ahogy a franciák csigát esznek (meg mindent, ami szembejön), a kínaiak kutyát, a magyarok gulyást, az ukránok gyárban élnek, a németek sört vedelnek, ja és precízek is, a finnek halszagúak, a svédek meg... ők meg IKEA; úgy az olaszok tésztaevés közben hadonászva üvöltöznek reggeltől estig. Valahogy az ember mindig úgy van ezekkel, hogy jó mondani őket, de ugyanakkor tudja jól, hogy mind általánosítás. Emiatt pedig azt gondolná, hogy ha ezen országok valamelyikébe költözik, megbizonyosodik róla, hogy azért a dolog árnyaltabb. Hát NEM. Én úgy fogalmaznék, ezek nem normálisak. Meno male.

A buszok késnek, kimaradnak, a buszsofőrök a padlógáz-padlófék technikát alkalmazzák jelesen, a bárban hasraütés alapján adnak blokkot, az áruházban nekedtolják a bevásárlókocsit. A kollégiumban elzárják néha a vizet, a szárítógépet meg be sem kötik, noha megvették. Egy ismerősöm kolijában nincs melegvíz, de nem tud intézkedni, mert portás sincs. A tanárok fél órákat késnek a saját órájukról, már akkor, mikor megtartják egyáltalán. A Vespákon ülők szlalomban kerülgetik a FIAT 500-asokat, meg az előlük szaladó gyalogosokat; közterületen lehet inni. A múltkor egy kutya jött velem szemben a MediaWorldben (itt így hívják a Marktot, gondolom nem nagyon tudták kimondtani, nem mintha bármilyen nem-olasz szót érthetően ejtenének ki – Breddö Pittö és társai). És minden délben tészta van. Meno male.

És végre vettem szivacsot.
Ciao, a dopo!

Zavaró tud lenni, ha az embert felébresztik. Ha ezt a telefonom teszi, legalább az lehiggaszt kissé, hogy én állítottam be az ébresztőt előző este. Egy kollégiumban viszont fel kell rá készülni, hogy ellenőriznek, és a portás dörömbölése zavar fel legszebb álmomból. Amiben... mi is volt? Mintha lett volna valaki a szobában. Egy kék csávó. Nem ő kék, a pólója.

„Permesso? Permesso? Buongiorno, permesso?”

[azaz: Szabad lesz? Szabad lesz? Jó reggelt, szabad lesz?] – kérdezi, mintha egy hajszálnyit is érdekelné, hogy mit válaszolsz. Igen, nem, még adjon öt percet, vagy ne. Van kulcsa, tehát ő bejön. Mennyire jófej már! Kedves vigyorral megkérdezi, hogy még mindig alszom-e. Ja, hogyne, mint a bunda, dehogy keltettél fel. A szobatársam valahogy képes volt nem tudomásul venni a jelenlétüket, és aludt tovább.

A körülbelül huszonnégy másodperces látogatás azzal zárult, hogy megdicsértek, amiért nem rendeztük át a szobát, hogy valami életvidám hangulatot sugározhasson, hanem meghagytuk annak, ami volt, afféle börtön-kripta átmenetnek. Búcsúzóul próbáltam rájuk mosolyogni, ami félig nyitott szemmel, összekócolt hajjal, pizsamában kifejezetten szép látvány lehetett (A. F., ha olvasod, bocsi).

Meg kell hagyni, valamilyen szinten igaza volt a portásnak, mert negyed egy volt. Utóbb kiderült, hogy a kék ember tényleg itt volt a szobámban, mert ő is ellenőrzött valamit. De hogy jutott be? Itt mindenkinek van kulcsa? Mindegy is. Lementem reggelizni, előző nap este vettem müzlit meg joghurtot. Lábost, serpenyőt meg fakanalat is, de azt inkább nem ettem.

Épp ma vagyok itt két hete. Furcsa, egyet akartam írni, utána kellett néznem. Szeretem ezt a várost, gyönyörű. A népet is, tiszta hülyék, annyira jó köztük lenni. Azt a pár egyetemi órát meg kibírom, ott legalább erősebb az internet. Tudok Honfoglalózni, ímélezni, Skype-olni veletek. Jelentem: jól vagyok. És már megint elfelejtettem mosogatószivacsot venni.

Otthon ugyanazt tanultam, amit most itt. Ebből kifolyólag nem is nagyon számítottam másra az egyetemen, mint amit otthon tapasztaltam. Nem is történt másként; hasonló teremben hasonló számú diákkal ülünk hasonló lehajthatós székeken, hasonló padokban, egy hasonló tanárt hallgatva hasonló témákról hasonlóan baromihosszan. Nem igazán tudtam otthon sem élvezni ezeket az órákat, itt sincs ez máshogy.

Az internet sebességén kívül az egyetlen lényegi különbség nyilvánvaló. Tudniilik, hogy olaszul beszél a tanár. Bevallom őszintén, nagyon kell koncentrálnom, hogy értsem, mit mond. Úgy általában a lényeget sikerült megértenem, de van egy-két mondat, amit úgy ahogy van, kihagyok. Tipikus eset, mikor valami eszeveszett körmondatban magyaráz a bácsi a görögökről, megspékeli pár névvel, amiket magyarul sem ismerek, olasz alakban pedig végképp reménytelenek, majd a végén úgy rakja össze a mondatot, hogy az utolsó szó mindenképp lényeges legyen, és akkor azt ő jól elharapja. Ilyenkor persze megállapítom magamban, hogy ezt az egy mondatot elnézi majd, ha nem tudom. Volt egy pár ilyen.

Nem vagyok kétségbeesve, de megnyugtatóbb lenne, ha nem az lett volna az első mondata, hogy ide aztán ne járjon más, csak aki arra a szakra jár, ahol az órát meghirdették. Én ugyanis máshova járok, ezt a Magyarországon kötelező tárgyat „szabadon választottként” (figyeld már, milyen szabad vagyok!) végzem. Megoldjuk, nem baj. Aztán rögtön utána azzal folytatta, hogy ez színházTÖRTÉNET (remélem érzékelhető a hangsúly), szóval

nem érdeklik a művészek. Azok menjenek máshova. Ő itt tudomány-izé-professzorkodik.

Asszem nem pont így mondta.

Emellett poénkodik is, ami jó, kár, hogy általában egyáltalán nem értem. Ilyenkor sosem tudom, mi kínosabb: nem nevetni, amiből kitűnik, hogy nem értem, vagy nevetni az assetudommin.

Lényeg a lényeg, alig vártam az ebédet, azt legalább értem. Előttem magyarul van a krumpli a tányéron, hiába kértem a pultnál patatát, és ha olasz is volt a malac (nem a lapos!), amiből a rántotthusim van, attól még érzem az ízét. Ez mind tök jó.

Továbbá szép lezárása volt a napnak, hogy egy itt lakó magyar lánnyal kiültünk a Ponte Santa Trinita pillérére (ez itt szokás; és érdekes, se kerítés, se rendőr, aki megóvna attól, hogy... élj), hogy a születésnapjára koccintsunk. Véletlenül volt tűzijáték is. Futottam az utolsó busz után, mert ugye éjszakai? Minek olyan?